Hello!
Szép estét mindenkinek! Gondolom a legtöbben már csak reggel fogjátok elolvasni ezt a bejegyzést, de bevallom őszintén, én nem tudok aludni. Biztosan túl sok élmény ért a nap folyamán, vagy esetleg az energiaital okozza, amit egy órája ittam meg. Passz. A mai összefoglalóban, ismét megjelenik "hetedik csapattagunk", a Csoda.
A játszóház után most már biztosan felismered a Csodát. Vagy mégsem? Olyan hamar ott hagyott minket legutóbb, hogy talán csak illúziónak gondolod. Elment, mert elvégezte a dolgát: örömet szerzett másoknak, Mosolyt csalt az arcokra.
Tudod, néha kis Knertészeink sem veszik Őt észre. Ők is legtöbbször csak utólag döbbennek rá, hogy köztük volt. Ma sem volt ez másképp: Knertészeink mellett sétált végig a Fő utcán mutatva az irányt, hogy merre is kell menni. Tudta, hogy a lányok és fiúk vakon megbíznak benne. Éppen ezért egy különleges személyhez vezette őket, akit talán egyetlen egy szóval lehet tökéletesen jellemezni: HŐS. Belépve az ajtón, drága Csodánk előre furakodott, s meglepődve nézett szét a piciny kis terembe. Aztán szeme csillogóvá vált, arca Mosolyra derült, s tudta, hogy hazatalált. Egy olyan helyen volt, ahol már többször megfordult, ahonnan kiindulva már oly sokszor vitt véghez nagyszerűbbnél nagyszerűbb dolgokat. Levette a polcról az iratokat, megszagolgatta a virágokat. Élvezte, hogy ismét ott lehet.
Bekapcsolódott a kamera, elhangzott az első, a második, majd a harmadik kérdés. Ő maga is elgondolkodott, s cselekvésre szánta el magát. Odalépett izgatott, de kissé megszeppent fiataljaink mellé, s gyengéd kézszorításával ösztönözte őket, hogy legyenek bátrak, kérdezzenek nyugodtan. S fiataljaink hallgattak rá, s érdeklődéssel, némi fájdalommal a szívükben hallgatták hősünk néha igencsak szomorú történeteit. Egy-egy történetnél különösen nagy lelkierőre volt szükségük, ekkor Csodánk bátorítóan megfogta a vállukat, s néhány megértő és biztató szót súgott a fülükbe...aztán ott állt Zita néni mellett, aki magára vállalva az operatőr szerepét hősiesen tartotta több, mint egy órán keresztül a kamerát.
Az idő meg nem állva, rohamléptekkel haladt, de a Knertészek ebből mit sem tapasztaltak. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, s valami olyan helyen ragadtak volna, ahol csupa új érzéseket ismernek meg: az együttérzés, a nagyrabecsülés, a happy end-es sztorik örömének, a meghatottság különböző árnyalatait. Mert a Csoda, nem csak ült, és hallgatott, hanem mászkált szív és szív között, néha majdnem könnyeket csalva a szemekbe.
S végül mikor már az interjú kérdésein túl voltak, odagyűltek a számítógép köré, hogy különböző képeket nézzenek az ő hősükről munkavégzés közben. S akkor, mikor hősük szemébe néztek, ott látták Őt, a Csodát. Ott csillogott, olyan élénken, mint anno a játszóházban. A hős, a példakép, aki mindig ott van, ahol rá szükség van, maga volt "az a bizonyos, csendben megbúvó Csoda".
Csendben megbúvó, mert nem veri nagy dobra azt, amit csinál, nem kérkedik vele. Szimplán csak teszi azt, amit úgy érez, hogy tennie kell.
Vége lett a napnak, az interjúnak, az ajtó csapódott, majd bezárult. De a Csoda még ott maradt, s talán marad is. De reméljük a következő fordulóban ismét segítségünkre siet.
Továbbra sem tudom, hogy a jelen pillanatában, ott és akkor felismerhető-e a Csoda. De utólag, ha az ember végiggondolja, hogy mi is történt, rájön, hogy ott van, ott kell, hogy legyen.
A mai nap tanulsága az, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy csodák márpedig igenis léteznek, s nem csak egy eseményben, hanem egy személyben is képesek megnyilvánulni. Egyedül vagyunk az univerzumban, mint emberek. Ez már egy csoda!!! Ezt érdemes észben tartani. Tehát:
Ne veszítsd el a csodákba, a pozitív eseményekbe vetett hited. Higgy!
Zsolti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése